2012. április 1., vasárnap

Egy régi plágium története

A közvéleményt foglalkoztató elnöki plágiumgyanú jó alkalmat ad számomra, hogy felidézzem, magam miként keveredtem kabátlopási ügybe. Az eset a ma már messzinek tűnő múltba, a hanyatló szocializmus cenzúraterhes esztendeibe vezet. A történet eléggé szövevényes, így kis bevezető és néhány kitérő elkerülhetetlen.

Az 1980-as évek második felében Mihail Gorbacsov meghirdette a peresztrojkát és a glasznosztyot, széles körű társadalmi átalakulások kezdődtek (amelyek végül, több más körülménnyel társulva, a Szovjetunió széteséséhez vezettek). Mindez nagyban érintette a Birodalom legszélén élő kárpátaljai magyarság életét is, lazult az ideológiai szorítás, az írók-költők kezdték úgy érezni, talán kimondhatnak olyan igazságokat is, amelyek korábban tilalmasnak számítottak.

Ilyen tabutéma volt például a magyarság szétdaraboltságának és a nemzeti önrendelkezési jognak a kérdése. Míg Magyarországon csak óvatoskodva, nálunk egyáltalán nem lehetett arról beszélni, hogy a kisebbségi sorsban élő magyarok nem gyakorolhatják szabadon kollektív nemzetiségi jogaikat. Miközben a Ceauşescu-rezsim igen erős presszió alatt tartotta az erdélyi magyarságot, aközben az akkor éppen jónak látszó szovjet–román viszony miatt ezt a problémakört érinteni sem lehetett. Magyarországon a szakmai vagy szépirodalmi publikációk számára nyitva álltak a politikától kevéssé ellenőrzött-befolyásolt fórumok, Kárpátalján viszont ilyen lehetőség nem kínálkozott: magyar nyelvű publikációs orgánumként jószerével csak a megyei pártlap jöhetett szóba.

Történetesen abban az időben az én jó atyám szerkesztette >> tovább a teljes cikkhez: Kabátlopási ügyem