A régi Kárpáti Igaz Szóhoz elsősorban természetesen apám révén kötődtem, aki 1965-től 1987-ig főszerkesztője volt az önállóvá vált kárpátaljai magyar sajtóorgánumnak. Ez a kapcsolat a 81-től mind nagyobb függetlenségre törekvő József Attila Stúdió és a lapon belüli állandó rovata majd oldala, a Lendület révén kicsit szerteágazóbb lett. Az addig társadalmi munkában végzett szerkesztői feladatokat apám nyugalomba vonulása után 1987-től másfél évig immáron hivatalos státusban, félállású főmunkatársként végeztem. A Lendület helyett indított Új Hajtás melléklet szépirodalmi anyagait gondoztam ekkor. Behun János főszerkesztővel bár voltak vitáink, de remekül kijöttem vele, ám korai és roppant sajnálatos halála után Szabó Béla vette át megbízott főszerkesztőként az újság irányítását és vele hamarosan kenyértörésre vittem a dolgot: amikor már nagyon feszült lett a viszonyunk, akkor én egy ideig felmondólevéllel a zsebemben jártam be a szerkesztőségbe. Amikor be kellett mennem, előtte megírtam a felmondásomat, zsebre vágtam, és úgy indultam egyezkedni Szabóval. Be is telt a pohár hamarosan. Valami versen vitatkozhattunk ismét, amikor bejelentettem: – Ezt én így már nem tudom vállalni – és letettem elé az aznapi dátummal írt Zajavljenyijé-t. A dolog meglepte, s miközben persze elhamarkodottnak nevezte elhatározásomat, és kifejtette, hogy egyedül én vagyok alkalmas erre a munkára, aközben zavartan megjegyezte: ezek szerint én ezt a lépésemet már előre kiterveltem, függetlenül attól, ő igent mond-e arra a versre vagy sem. Hogy jobban csodálkozzon, beavattam a titkomba, abba, hogy első komolyabb összetűzésünk óta minden alkalommal aznapi dátummal írt felmondás lapult a zsebemben, így lehettem csak biztos abban, hogy nem kényszerülök olyan kompromisszumokba, amelyek már túllépnek egy bizonyos belülről érzett mértéken. Ez ugyan igaz volt, de csak azzal a kiegészítéssel, hogy valójában már csak ürügyet kerestem az abbahagyásra.
Ezután talán még volt pár kósza publikációm a lapban, de aztán valamikor 91-ben bekeményítettem: a kárpátaljai magyarság körében ekkor zajlott az első belháború, és a lap teret adott a nemtelen támadásoknak, sárdobálásnak - ez elleni csendes tiltakozásul önkéntes szilenciumot hirdettem. 12 éven át nem is volt okom ezt megtörni.
Aztán 2003-ban kedvező főszerkesztő-váltás történt, örömmel engedtem Kőszeghy Elemér invitálásának, állandó oldalam lett a lap Hóvége mellékletében (itt főleg hosszabb, művészeti témájú esszé-féléket adtam közre) és ezen kívül is jelengettek meg apróságai és hosszabb publicisztikáim is. 2004-ben aztán egy szerintem elfogadhatatlan magatartást képviselő főszerkesztői nyilvános levél miatt újra megszakítottam szerzői közreműködésemet az Igaz Szóval.
Ennek 10 esztendős évfordulójáról mostanában azzal emlékeztem meg, hogy egyik blogomban - és akkor ez akár része lehetne az 50 blogomat bemutató sorozatnak - újrapublikáltam akkori és ottani írásaimat. Például ezeket:
(Na, ez most pont aktuális....)Liberalizmus – kisebbségben is
Amikor felkérést kaptam, cikket írjak arról: vajon van-e létjogosultsága a liberális eszméknek és a szabadelvű gondolkodásnak kisebbségi helyzetben, jelesül a kárpátaljai magyarság körében, első gondolatom a következő volt. Vajon tudok-e olyan érveket találni, amelyek meggyőzően igazolják azt, ami számomra teljesen természetes. Kicsit úgy éreztem, mintha arról kellene írnom, vajon van-e kisebbségi helyzetben létjogosultsága a szabad lélegzésnek és a személyes boldogságnak. Akad-e egyetlen olvasó is, akit meg kellene győzni annak az eszmerendszernek a létjogosultságáról, amely az emberi szabadságot nyilvánítja a legfőbb értéknek és olyan társadalmi berendezkedést tart kívánatosnak, amelyben a lehető legtöbb ember számára a lehető legnagyobb szabadságjogok biztosíthatók? Akad bárki is, aki megkérdőjelezné azt a gondolatot, hogy mindenki számára lehetőséget kell biztosítani személyisége szabad fejlődéséhez, kibontakozásához és beteljesítéséhez, mégpedig azok között a legtágabb határok között, amelyek nem sértik a többi embernek ugyanehhez való jogát? Hát kérdés ez egyáltalán?
Mire azonban idáig jutottam töprengésemben, arra is rájöttem, hogy nem szabad az álnaivat játszanom. Fölösleges úgy tennem, mintha nem tudnám, mi áll a probléma felvetése mögött. A kérdés felvetését nyilvánvalóan az teszi indokolttá, hogy az utóbbi időben a magyarországi (és általában a magyar) közgondolkodásban negatív fogalmak társultak a liberális szóhoz. Pontosan tudható az is, ez hogyan és miért következett ez be. Én két főbb előzményét is látom.
Az egyik az, hogy a magyar politikai baloldal részben vagy egészben a liberális eszmék mentén „fogalmazta meg magát”, értve ezen nem csupán a filozófiai és morális értelemben vett klasszikus liberalizmus szabadságeszményét, hanem (és főként) az alkotmányossággal és parlamentarizmussal biztosítható demokratikus liberalizmus iránti elkötelezettséget...
Az idő csapdájában
Kizökkent az idő – ó, kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt…(Fenyegető idő) Veszélyes dolog a jövő. Szünet nélkül azzal fenyeget, hogy bekövetkezik. Talán ettől való félelmünkben használunk mindenféle idő-praktikákat. Kifejezetten szeretünk például a nemzeti múltba menekülni, vagy azért, hogy a történelem dicső eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg –, a legfájdalmasabb kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot, talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató ölelésében a tíz egynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük azt is, ami éppen most készül romlásba sodorni – vagy még inkább a jövőben leselkedik ránk. Mert hogy a jövő veszélyes fenevad.
Shakespeare: Hamlet
Megszelídítésének egyik módja, ha kijelentjük, hogy már el is kezdődött.
Kisgyerek voltam, amikor akkori aktuális nagy vezérünk, Nyikita Hruscsov óvodákat látogatott, és büszkén kijelentette a csöppségeknek, hogy boldogok lehetnek, mert velük elkezdődött a jövő, ők bizony már a kommunizmus emberei, benne lesznek felnőttek. Felteszem, a kicsik nem értették, miről beszél a kopasz bácsi, de talán velem együtt, aki ön- és közveszélyes óvodakerülő voltam, arra gondolhattak, ha a kommunizmusban nem kell majd tejbegrízt enni, akkor az valóban jó dolog lehet. Azóta bizony már a gyerekeik is bőven kinőttek a kisdedóvóból, de az utópia nem vált valóra. Ami megmaradt: a tejbegríz, és a magukat butítani és megtéveszteni nem hagyók örök, de ritkán gyakorolt joga, hogy széles ívben köpjék azok arcába, akik meg akarják velük etetni. A későbbi történelmi példáktól most eltekintek, de a különböző érákhoz tartozó néhány fogalmat azért felriasztok a csalitból: internacionalizmus, világbéke, gyorsítás, átépítés, rendszerváltás, piacgazdaság, jóléti társadalom, demokrácia, szociális védőháló, esélyegyenlőség, Európa Ház, alapszerződés, hármas prioritás, kettős állampolgárság, autonómia, kedvezménytörvény, nemzetegyesítés, érdekérvényesítés, alkotmányos kötelesség, lebegtetett határok, nem elválaszt, hanem összeköt, szülőföldön magyarul, integráció, információs társadalom, globalizáció, hajrá, hajrá, egyétek meg a tejbegrízt, gyerekek.
A fent ajánlott írások a címekre kattintva olvashatók el teljes terjedelmükben, az összes akkori igazszós publikációmat erre a címkelinkre kattintva listázza ki a blog: a Kárpáti Igaz Szóban, 2003-2003
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése