2016. március 29., kedd

Húsvét utáni gondolatok

Annak a jellemzően antropomorf tulajdonságokkal felruházott isteni
személynek a létét valóban mindenestül elvetem, akit a hívők
miatyánkoznak, akinek a büntetését félik, amikor parancsolatait
megszegik, aki megbünteti a rosszakat és megjutalmazza a jókat, aki
magához szólítja az élőket, hogy ne éljenek tovább, akiknek a hívek
megköszönik, hogy ételt-italt adott az asztalukra, akinek a segítségéért
fohászkodnak csip-csup ügyeikben és akinek hálát rebegnek, ha sikerült
jó albérletet találniuk vagy nagyobb baj nélkül felhúzniuk egy épület
falát. Bevallom, az ilyesmit, úgy ahogy van, képtelen ostobaságnak
tartom, és úgy vélem, a napi szinten büntető-jutalmazó istenféleségben
való hit mögött elmaradott, korlátozott, beszűkült, primitív gondolkodás
rejlik. Vagy ami semmivel sem jobb:  gondolati restség, tunyaság. Vagy
ami rosszabb: számító álszentség, elvtelen és önámító megfelelni akarás.


Ezzel szemben azt egyetlen percig sem gondolom, hogy egy képzetes
személyhez magunkban vagy félhangon beszélni,
gondjainkat-tépelődéseinket egy nálunk feljebbvalónak tartott
szellemiséggel megosztani ostobaság lenne. Ellenkezőleg: ha pontosan
tudom, hogy nem a magam fölé helyezett virtuális személy fogja megoldani
napi gondjaimat, nem ő fogja megtorolni a bűnöket és megjutalmazni a jó
cselekedetet, ha nem várok semmit tőle és tisztában vagyok azzal, hogy
az ő létezése csupán az én lelki, érzelmi, intellektuális igényemből
fakad, azaz nekem van szükségem arra, hogy folyamodjak „valakihez”, akit
úgy teremtettem magamnak, hogy fölötte álljon a való világ hívságainak,
s aki ekként akár még magasabb szempontú válaszokat is  adhat a
kérdéseimre, mert felülemeltem őt saját kisszerűségemen – nos, az ilyen
esetre nézve azt gondolom, hogy a magam alkotta szellemi feljebbvalóval
kialakított efféle kontaktus hasznos és építő jellegű lehet, mi több:
az őszinteség érzelmi és a belátás értelmi fokának függvényében a saját
gyarlóságainkkal történő szembenézés felemeli a lelket, megvilágosítja
az elmét. A saját lelkiismeretemnek, jobbik énemnek, legnemesebb
eszményeimnek a kivetítése és egy magasabb rendű képzetes személyben
történő megidézése és megszólítása szép, nemes, felemelő és mélyen
emberi gesztus, az őszinte érzelmek és az emelkedett gondolkodás aktusa.


Istenhit vagy ateizmus?

2016. március 8., kedd

Pirézségem története, 7

Azt gondolom, vérbeli piréz cselekedet efféle kakukktojásokat csempészni a hamis néptörténetből  eredeztetett felsőbbrendűségi tudat dokumentumai közé. Az én Arvisuráimat ugyan nem terjesztik szamizdatként a kozmikus származásban elszántan hívő térítők, nem adja ki egy megrostált változatát a Püski Kiadó, nem idézik amatőr őstörténészek – az internetes keresések világában mégis felbukkannak ezek a piréz Arvisurák, például annak a friss hírnek az apropóján, hogy pirézek fogják megépíteni az első transzgenetikus állatkertet.


Ha tehát a pirézekkel nekem nincsenek is terveim, ám piréz terveim időnként még lehetnek, illetve fordítva is állhat a dolog: előfordulhat, hogy a pirézeknek lesz valami nagy-nagy terve velem.
Aminek majd kellő gyakorlattal ellenszegülhetek. >>Pirézségem története, 7

2016. március 2., szerda

Pirézségem története, 5

 Mi sem áll távolabb a pirézektől, mint a karót nyelt komolyság. Az én
felfogásomban legalábbis a piréziánus elvszerűségbe bőven belefér a
játék, a humor, az irónia vagy akár a hülye vicc. Sőt: nemcsak belefér,
hanem a lényegéhez tartozik. Hát hiszen maga a piréz lét is afféle
duplafenekű identitás, mert ugye a piréz egyik feneke az, amibe
belerúgnak, de a másik az, amelyikkel nagyokat durrant az előítélesen
gondolkodók orra alá.

Pirézségem története, 5