2016. február 21., vasárnap

Pirézségem története, 1

...a pirézekről jóval születésem előtt déd- és nagyszüleimtől hallottam
először. Ültünk az Ung partján, lábunk belelógott a metaforáktól
hemzsegő zavaros és kissé büdös vízbe – ők pedig egymásnak adták egy
végtelen történet szálát. Anyai nagyanyám kezdte egy hazulról hozott
székely mesével, arról szólt, hogy az idegenbe szakadt kicsi pirézre
rászakadt a Retyezát, de ő csodával határos (dehogy határos, éppen hogy
nem!) módon kiszabadult és meg sem állt apai dédnagyanyám cipszer
(szepességi szász, javítana ki apám) falujáig, hogy részt vegyen egy
véget nem érő farsangi richtagolásban (szomszédoló mulatság), ám
addig-addig szomszédolt, míg az Ószövetségben találta magát, onnan meg
anyai nagyapám idézte meg héberül, a Próféták Könyvéből, amelyben írva
vagyon a pirézek igazsága. Előkönyörgő apai dédapám sem maradhatott
rest, tudta ezt az igazságot ő is, épp csak az ő szájából Károli Gáspár
nyelvén gördült tovább a történet. De nem mondhatta sokáig, mert a
lábunkat addig csak csiklandozó metaforák közben falánk szimbólumokká
híztak az Ungban, jobbnak láttuk odébbállni. Az idő is rosszra fordult,
emlékszem, súlyosan zuhogott a forró nemzeti eső és kíméletlenül fútt a
fagyos liberális szél, szinte menekültünk, míg végre menedéket találtunk
egy hatalmas szivárványszín sátorban. Összebújtunk. Én ott és akkor
tökéltem el...

Pirézségem története, 1